1956-os megemlékezés az óvári temetőben

 


Tovább a galériába (temető)

Tovább a galériába (Gyásztér és Korzó étterem)

Október 26-án az 1956-os forradalom és szabadságharc, valamint a október 26-i mosonmagyaróvári sortűz emlékére városszerte koszorúzások és megemlékezések voltak. Az óvári temetőben délután 4 órakor volt megemlékezés, melynek szónoka Németh Alajos tanár volt. Az alábbiakban az elhangzott ünnepi beszédet tesszük közzé.


„Templomba, temetőbe tiszta szívvel, lélekben megnyugodva kell belépni”

 

Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!

 

1956. október 23-a egy haldokló nemzet utolsó őszinte fellángolása volt. Amikor a tisztesség, őszinteség, a nemzeti hit még egyszer fellobbant egy eltiport, meggyalázott népben. Még egyszer felemelkedett a sárból az utolsó erejével, majd ugyanúgy, mint a történelemben mindannyiszor idegen csizmák nyomása alatt letaposták, összetörték, gerincét összeroppantották.

Magyarországba ezek a mélyen beívódott törvények, a gerincesség, becsület, bátorság megdöbbentette a világot. Csodálatot váltott ki az úgynevezett nagy Nyugatból. Abból a Nyugatból, mely történelmünk folyamán mindig cserbenhagyott bennünket. Gondoljunk a tatár-török dúlásra, a Rákóczi szabadságharcra, vagy arra a nagyszerű korra, melynek 1956. október 23-a szellemi örököse, az 1848-ra. A szabadságharc után csodáltak bennünket mindaddig, míg 1920-ban Trianonban a nagy Nyugat és vérebei egymást túllihegve szét nem tépték, szét nem darabolták hazánkat. A II. világháború után lelkiismeret-furdalás nélkül dobták hazánkat a történelem leggyilkosabb vezérének, a Szovjetuniónak, a kommunizmusnak érdekkörébe.

1956 októberében a vérig sértett magyarság újra felállt, és a gyerekekből, öregekből, nőkből, fiatalokból álló csoportok puszta kézzel, benzines palackokkal álltak szembe a szovjet harckocsikkal, és olyant vágtak a világ akkor leghatalmasabb haderejének fejére, hogy a nagy Nyugat hitetlenkedve és csodálkozottan nézett. Ezek a fiatalok és öregek hősök voltak. Még élt 1848 szelleme és hite. Szüleik, nagyszüleik, tanáraik, papjaik is ezt a szellemet nevelték beléjük. De a történelmünkhöz híven Nyugat sunyi módon újra elárult bennünket. A mindenből kifogyott szabadságharc ugyanúgy, mint 1849-ben újra egyedül maradt és elbukott. Természetesen ehhez nagymértékben hozzájárultak azok a hazaáruló gazemberek, haszonélvezők és leszármazottaik, kik közül sokan itt élnek közöttünk, és komoly pozíció, pénzügyi hatalmat mondhatnak magukénak.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Nekünk, mosonmagyaróváriaknak ’56 dicsőségéből a gyász maradt. A forradalom örömét, lelkesedését elfeledi október 26-a vére. Nekünk az emlékezés jutott. 56 évvel ezelőtt e temetőt szétlőtt, megcsonkított emberek teste borította. Azoké, akik néhány órával előtte a Himnuszt, a Szózatot énekelve boldogan vonultak Mosonmagyaróvár utcáin. Nem gondolták, nem is gondolhatta az a több száz munkás, diák, fiatal, idős, hogy percek múlva iszonyú géppuskatűz zúdul rájuk, páncélkocsik ellen használatos kézigránátok tépik szét testüket. Akik életben maradtak, ott váltak egy életre nyomorékká és megbélyegezetté.

Mosonmagyaróvár és az ország számtalan pontján a gyilkolók, a volt ÁVH-sok bűne nem kisebb az egykori német koncentrációs táborok hóhérainak bűneinél. A náci bűnök nem évülhetnek el, de nem évülhetnek el az 56 évvel ezelőtti kommunista bűnök sem!

Az úgynevezett rendszerváltozás után a gyilkosok és eszmetársaik a keresztény megbocsájtásra hivatkoztak:

-          - De tudták-e mi a megbocsájtás, mikor a gyerekeket, anyákat, apákat a géppuskák elé terelték?

-          - Tudták-e mi a megbocsájtás, mikor 200 000 magyart külföldre kényszerítettek?

-          - Tudták-e mi a megbocsájtás a börtönökben, az akasztófáknál?

Senkinek nincs joga az áldozatok nevében megbocsájtani. Erre felhatalmazást semelyik párt, közjogi méltóság sem adhat.

 

Hölgyeim és Uraim!

 

Emlékezzünk!

-          - Emlékezzünk meg a halottainkról!

-     - Emlékezzünk a gyerekekről, diákokról, akinek a sortűz miatt nem adatott meg, hogy szülők, felnőttek lehessenek!

-          - Apákról, anyákról, a szétzüllesztett családokról.

-       - Emlékezzünk meg azokról, akik november 4-e után az ÁVÓ pincéiben a megtorláskor eltűntek, megrokkantak, meghaltak!

És most, 56 évvel haláluk után a sírjuknál állva mit mondhatunk nekik?

-          -Azt, hogy kimondhatjuk neveiket,

-          - megemlékezhetünk róluk minden évben,

-         -  sírjukra a virágot nem lopva kell vinni?

Vagy azt,

-          - hogy gyilkosaik neveit még mindig nem lehet elmondani.

-         - hogy még mindig nem tudhatjuk meg, miért kellett meghalniuk, a nagyhatalmak milyen játékot űztek velünk, magyarokkal,

-         - hogy az akkori politikai talpnyalók emberi jogaikra hivatkozva békében és emelt nyugdíjjal élhetik az életüket,

-         - hogy az igazságtételt politikai alkuk miatt nem lehetett megtenni,

-    - hogy Kádár utódpártjának leszármazottai meggyalázzák a Kossuth címert, amiért mártírjaink életüket áldozták,

-        - hogy e társulat körébe tartozó ügyvédnek nevezett gyáva büntetlenül gúnyolhatja, alázhatja meg ’56 hőseit,

-    - hogy Nyugaton állva tapsolnak az uniós parlamentbe került magyarul beszélő politikusok hazaárulásának.

-         - Amikor az 50. évfordulón ugyanúgy, mint 1956-ban – csak nem éles lövedékekkel, mert ez már sok lett volna – emberekre lövettek azok, akik most a Kossuth címert akarják viselni a demokrácia védelmében.

Úgy gondolom, hogy sok mindent tudnánk még mondani nekik. De a templomba, a temetőbe tiszta szívvel, lélekben megnyugodva kell belépnünk. Így, mikor sírjukhoz megyünk, tiszta szívvel elmondhatjuk nekik, hogy mi, kiket gyerekként, diákként megérintett 1956 szelleme, mi, akik itt vagyunk, és még szerencsére több százezren ebben az országban, büszkén és tisztelettel emlékezünk reájuk, amiért életüket adták Magyarországért. Kötelességünk a fiatalság felé méltó példaképet és hitet adni. Olyan vezetőket akarunk ennek a sokat szenvedett országnak, akik ki mernek állni Magyarország érdekeiért, és nem olyanokat, mint akiknek apáik Keletre, ők Nyugatra hajbókolnak. Olyan országban akarunk élni, hogy újra az utcán elhelyezett dobozokban lehessen gyűjteni anélkül, hogy ellopnák azt. Szeretnénk, hogy az ünnep az ünnep legyen, békében, egymás megbecsülésében.

Az Isten segítsen minket.


Honlapkészítés - Design - Programozás - Hosting